1 év+Bejelentés

Sziasztok! November elseje van. Tudom, mindenki a mindenszentek ünnepére gondol, de számunkra ez a nap nem csak erről szól. Pontosan egy éve, 2012. november elsején került fel az ADOD legelső része, a 'Kezdetek'. Ez még a blog másik oldalán történt.

 

Szóval hivatalosan is, ma vagyunk 1 évesek, ami hatalmas szó. Most egy kis összefoglalót, eredményhirdetés következik ebben a néhány sorban.
Eddig elért eredményeink:

• 27 rendszeres olvasó
• négy díj, amit még nem tettünk hivatalossá
• 2 Facebookos verseny 1. helyezettje
• 34 fejezet

Nos, szerintem ez nem kis eredmény. Persze, nem ez a legnagyobb, legolvasottabb a blog, de büszke vagyok magunkra. Büszke, hogy ennyi mindent elért életünk legelső blogja.

*

Most viszont szeretnénk bejelenteni valamit; a blog hivatalosan is bezár. Természetesen a történetet befejezzük, de már csak egy (ismétlem: egy) hosszabb rész várható és egy epilógus. 
Köszönettel: Petra&Viki.

II.kötet~4.Rész~ Is it all a dream?

Tolókocsiban ültem, várva a műtétemre. A levegőt szaporán vettem és igyekeztem kellő mennyiségű vizet inni. Fogalmam sincs, hogy meddig tart egy ilyen lábműtét, ezért felkészültem arra, hogy akár több napig is bent leszek. Na jó, kicsit túlzok, de az ember nem lehet ideges az első műtétje előtt pár perccel?
A kezemben tartottam az asztalon hagyott kis levelet, melyet biztosan Viki hagyott itt. Nagyon aggódom miatta, mert már egy ideje nem láttam sehol. Nagyon remélem, hogy nincs semmi baja.
Az ajtó nyílt és a nevemet mondták, ami csak egyet jelentett. Azt, hogy készen kellett állnom az elkövetkezendő pár órára. Készen álltam? Nem, viszont meg kellett tennem. "Innen nincs visszaút. Én egészséges szeretnék lenni, minden fajta fájdalom és szenvedés nélkül!"-ilyen gondolatokkal vágtam bele. Zayn, aki elkísért, kikapta a kezemből a levelet és még utoljára bólintott egyet biztatásként, miközben azt suttogta: 'Menj!'. A válaszom egy keserű mosoly volt, mielőtt begurultam volna a pokolba.
Nem sok emlékem van a bent töltött időmről, talán az utolsó pillanattöredék, amikor megkaptam az altatókat, amik meghozták a hatását.

  

~zene~

"-Mi történt?-nyitottam ki a szemem. Nem találtam senkit sem a szobában, ezért elfelejtve a műtétemet, felpattantam és minden kín nélkül lépkedni kezdtem az ajtó felé. 'Ez a műtét hatásos volt!'-gondoltam magamban, hiszen úgy éreztem magam, mint ahogyan álmomban szoktam. Semmi feszültség, semmi lelkiseb, semmi aggodalom,semmi fájdalom. Az ajtót halk nyikorgások közepette nyitottam ki, majd kinéztem a folyosóra. Egy lélek sem lézengett a fehér kórházfolyosón. Apró lépéseket tettem mezítláb, elindultam a szomszéd szobába, ahol egy ismerős kép várt rám. Egy könny szökött a szemembe, amikor megláttam a hotelt, ami nyári 'lakásunk' volt. Elképedve néztem, ahogy az unokatesóm a haját szárítja törülközőben és a vele szemben lévő ajtó kinyílik...  Megtöröltem a szemem és a kórházi lebenyemben félve átnéztem a vele szemben lévő szobára. Kínomban megráztam a fejemet és nevetve néztem be az ablakon keresztül. A videójátékot játszó Niallnak, Harrynek, Louisnak és Zaynnek itt mutatott be először Liam. Hihetetlen érzés volt hónapokkal később átélni ezt. Már bátrabban pillantottam be a következő üvegnél, nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. A fiúk a hotelszobánkban ültek, Fill az ajtónkban állt és mi, életünkben először meglátjuk a One Thinget.Ahogy egyre tovább haladtam, egyre frissebb élmények szemtanúja lehettem, másodjára. Óvatosan lépkedtem az utolsó ablakhoz és behunytam a szemem. Jól tudtam, hogy mi következik, csak nem tudtam, hogy látni akarom-e. Talán jobb lett volna, ha csukva marad a szemem.Viki, Zayn és én az asztal alatt bujkálunk, miközben Niall, Eleanor, Louis, Harry és Eszter a hotelszobában ragadva megkötözve ül... Eddigi könnycseppjeim megkétszereződtek. Mire letöröltem az arcomat, az ugrás jött, amitől összerezzentem, megráztam a fejem és ekkor döbbentem rá két dologra. Ez egy álom, hiszen..mennyi az esélye annak, hogy egy ébren lévő ember ilyet tapasztal? Hogy újra élheti ezeket az eseményeket? Nulla.
Borzalmasan sírtam. Fel akartam ébredni. Rá kellett jönnöm, hogy ez az álom nem a többiekről szól. Nem, nem is rólam. Az összes eseményben szerepelt egy ember, aki számomra a legfontosabbak közé tartozik. Ez az álom Liamről szól. Borzalmasan hiányzik. Talán erre csak most ébredtem rá igazán, álmomban. Érdekes, igaz? Álmomban talán okosabb vagyok?
Behunytam a szemem és erősen koncentráltam, hogy felébredjek, de ez nem rajtam múlik. Visszamentem a szobából ,ahonnan indultam és utoljára végignéztem még egyszer az összes ablakot.  A szívemben maró fájdalom lett úrrá, ezért megszaporáztam a lépteimet. Amint a szobához értem, a többi fény kihunyt, és csak abból a helyiségből szűrődött ki halvány fény, ahonnan elindultam.  Megszokás hatalmából benéztem, amikor megláttam magamat az ágyon. A szemem csukva, a testem elgyengülve. A bal oldalamon Liam fogta a kezemet, a szeme megtelt könnyel, ami a kezemre hullott. Ezt látva, a lábam megremegett és összeestem. "
A szemhéjam megremegett és óvatosan kinyitottam a szememet. A fény szokatlan volt, ezért hunyorogva próbáltam kitalálni, hol lehetek. Pislogtam néhányat és végül megráztam a fejem. A kezemen különös melegséget éreztem, ezért odapillantottam.A kezemet egy másik kéz fogta gyengéden. Egyre feljebb vittem a pillantásomat, amíg meg nem láttam a karhoz tartozó alakot is.
-Ne! Még mindig álmodom! Ez nem igaz!-csattantam fel, majd ahogy tudtam leugrottam az ágyról...és abban a pillanatban összeestem. Hogy miért? A lábam sajgott én pedig remegtem. A verejtékező homlokkal néztem fel Liamre, aki a kezét nyújtotta segítségképpen, felsegített.
-Hogy érted, hogy álmodsz?Mi történt?-kérdezte, és én akkor kezdtem felfogni, hogy ez nem álom. Ott állt előttem teljes életnagyságban. Annyi mindent akartam kérdezni, de egy szó sem jött ki a torkomon. A szemembe könny szökött, mire leült mellém az ágyra és szorosan átölelt. Összeszorítottam a szememet és próbáltam egyenletesen levegőt venni, kisebb-nagyobb sikerrel. Mély lélegzetet vettem, mire elengedett.-Hogy érzed magad?-kérdezte kis mosollyal az arcán.
-Ne viccelj! Nem én... nem én voltam bezárva több napig-feleltem halkan és erőtlenül. Fürkészve figyeltem minden megmoccanását, mire egy kisebb heget véltem felfedezni a szeme alatt.  Óvatosan megérintettem a helyet, mire ő rátette a kezét az enyémre.
-Ne aggódj. A rendőrség kitett magáért-suttogta-És.. csak, hogy tudd. Talán nem voltál ott, de te tartottál életben. Ha nem tudom, hogy jó helyen vagy, talán....-folytatta, mire a kezemet a szájára helyeztem. Nem kellett kimondania. Elmosolyodott, mire a fejét közelebb helyezte az enyémhez. Én is elmosolyodtam és hagytam, hogy megcsókoljon. Amikor ajkaink szétváltak, megszólalt.
-Gondolom, szeretnéd látni a többieket is-mondta, mire kikiabált a többieknek. Az ajtó nyílt és egyszerre rontott be rajta Eleanor, Louis, Niall , Eszter és Harry. A szemem felcsillant és majd' kiugrottam a bőrömből. Mármint, amennyire műtött lábbal lehet ugrálni.
-Sziasztok!-öleltek meg egyesével, miközben én a könnyeimmel küszködtem. Utoljára Zayn lépett be az ajtón. Az arca komor volt, ezért az én jókedvem is csökkent. Aggódóan néztem Zaynre, aki rám nézve halványan elmosolyodott, majd a kezembe nyomta a kis levelet. Gyorsan és idegesen olvastam el azt a pár szót, ami benne állt. Mindenki a levél felé görnyedt és különböző reakciókkal néztek felváltva Zaynre és rám.

Új design + Helyzetjelentés + Közlemény + Új blog + Új név

Sziasztok. Mint látjátok nem új résszel jelentkezünk, csak néhány dologról szeretnék szót ejteni.
Mindezt kezdeném a kinézettel.

• Azt utóbbi időben megtanultam a fejléckészítés némely fortélyát. Szóval ami most virít a blogon az az én művem. Remélem Petra nem szedi majd le a fejemet amiért lecseréltem az előző designet, de nekem az már nem tetszett. Most besárgultunk. :) A jelenlegi kékes fejlécet ne nézzétek. Először olyanra akartam csinálni az egész blogot, de újra fogom csinálni, mert inkább a sárgát választottam.
• A fejezetről annyit, hogy még el sincs kezdve.....Nem tudni mikorra lesz meg vagy egyáltalán mikor kezdi el Petra.
• Ez az utolsó "Kötete" a blognak. Ezt is már Petra fogja írni, mert Én úgymond 'visszavonultam'. Természetesen írni még írok hisz nemrég kezdtem el az első könyvemet. Csak több Fanfiction-t nem vagyok hajlandó írni. Innen a blogról mint szerkesztő nem tűnök el, mert hisz ami itt van az Én ötletem és minden jogot fenntartok az anyasági szerepemre. :) >.<
• Az utolsó dolog pedig az, hogy szerény személyem kezdett két új blogot. Egyik sem fanfiction, de azért linkelem őket és írok egy kis "ízlelítőt" is.
• Úgy néz ki, hogy nem bírok sokáig egy író név mellett maradni, de most ezt megváltoztatom. Ellie Navarro ∞ néven fogok futni. Ez az olasz rajongásom miatt van :D Bár még szinte az összes fejlécen az előző név áll, ez lesz az új, végleges változat :)

Blogok:

1. Elveszve a halál tengerében:  A történet főszereplője Naomi Peterson aki húgának halála után összeomlik. Egy ember számára eleve óriási fájdalom ha elveszti a szeretteit, de a lánynak még azt a tudatot is el kell viselni, hogy Sarah miatta halt meg. A főszereplőt csak egy ember, Michael érti meg. Mellesleg Ő a lány barátja is egyben. De vajon mi történik Naomival? Rájönnek, hogy Ö a bűnös? Kibírja ezt ép ésszel a lány vagy beleőrül?
2. HeartKiller:  Vámpírnaplók..... sorozat, könyv... két teljesen külön történet. És itt a harmadik! Blog formájában. Mind a kettőből vettünk el tulajdonságokat. Ezáltal egy teljese új és független történet alakul ki. Elena Gilbert magabiztos, céltudatos, hódításra született királynő, nem Stefan Salvatoreval ismerkedik meg, hanem annak testvérével. Rengeteg minden megváltozik ezekből kifolyólag. A hasonmás élete nem fordul a feje tetejére mint bármelyik másik blogos történetben.. Lassan lappang a változás, a fájdalom, az észrevétlen szerelem.

Ellie N.

BLOGLOVIN'

Sziasztok. Gondolom mindenki hallott a blglovin'-ról. Sajnos ez az egy megoldás van. Ha még nem tudnád mi ez és mért kell itt egy link ahol mindent megtudtok: http://noriciisblogdesign.blogspot.hu/2013/06/nagyon-fontos-minden-egyes-bloggernek.html

A blog bloglovin' linkje: KATT

KÖVESSETEK!!!!!

II.kötet~3. rész~Emlékek

Sziasztok. Tudom nagyon sokára érkezett az új rész, de extra hosszúval készültem. Egy dologra szeretnénk titeket kérni...... többet komizzatok meg pipáljatok. Ha több lesz a részek is gyorsabban jönnek. Az írói nem megváltozott "Nadia Holwell". Nem kell megijedni nincs új író, csak én váltottam álnevet.Nem akarom húzni a szót. Jó olvasást és várom a visszajelzéseket. Xoxo: Nadia/Viki/

(zene) 
ha leáll indítsátok újra!

Annyira nem értem, hogyha Petrának műtétre van szüksége miért nem vitték már be a kórházba. Ehelyett itt ül előttem fájlalva szinte mindenét. Liam is hiányzik neki, sőt bűntudata van amiért otthagyta a többieket. Persze én bármit mondhatok neki nem hallgat rám, de azt hiszem most nekem is nem kis bajom van.
- Min gondolkozol ennyire? - fürkészett szemeivel.
- Ja Én semmin, csak elbóbiskoltam -kezdtem mentegetőzésbe.
- Annyival jobb lenne ha még tavaly nyár lenne. Úgy hiányzik az az időszak - majdnem azt mondtam, hogy hidd el nekem is. 
- Hát biztos jó volt - hazudtoltam meg magam. - De nekem most lenne egy kis elintéznivalóm, ha nem baj - és már álltam is fel, hogy indulhassak.
- Hé! De hova mész? Vagy mi dolgod van? Vagy mi? Én ezt most nem értem, nem rég menekültünk meg és neked máris elintézni való ügyeid vannak? 
- Sok a kérdés - aztán az ajtón kilépve eltűntem a szeme elől. Utam a legbiztosabb helyre vezetett ahonnan biztos választ kapok a kérdéseimre. Hívtam egy taxit, mert ahogy kiderült New York-on kívül vagyunk és kívülről elhagyatottnak tűnő motelban. És még szerencse, mert az orvos aki még év elején vizsgált a kómám után itt dolgozik. Tudtam, hogy most hozzá kell mennem segítségért.

- Doktor úr... gondolom hallotta a hírt miszerint a föld másik részén terroristák elfoglalták a hotelt ahol éppen megszálltunk és eddig csak hárman menekültünk meg... - kezdtem bele a kis monológomba.
- Igen. Sajnálatos hír. És mennyi rajongó is meghalt - szomorodott el. - De folytasd csak.
- És hát ugye mi kiugrottunk... Petrának eltört a lába, Zayn-nek szerencsére semmi súlyosabb baja, de velem valami nincs rendben.
- Mégpedig?
- Hát ezt nem lehetne inkább kivizsgálni? Tudja mikor a kómám után amnéziám lett is ön vizsgált, pont ezért jöttem önhöz.
- Sejtem mi a probléma. Kérem jöjjön velem és megvizsgáljuk, sőt egy tesztet is készítünk.

Hosszú vizsgálatok után megint ott ültünk az orvos tárgyalójában és vártuk az eredményeimet. És pont akkor egy kis nővér slisszant be az ajtón a kezében a papírokkal. Gyors távozása után el is kezdtük nézegetni az iratokat hátha rájövünk valamire.
- Miss Tonkin.... azt hiszem megtaláltam a választ., arra miért érezte úgy magát mintha többet tudna.
- Igen? Akkor mondja már kérem - sürgettem meg az orvost hisz nem érek rá én egész nap.
- Akkor mindent összevéve a leletek azt mutatják, hogy amikor kizuhantak és a földre estek olyan szintű erősséggel amely halálos is lehetett volna, de az a szerencséjük, hogy emberekre estek rá, így a zuhanás és csapódás ereje tompult, de nem annyira hogy a testük ne érezte volna meg az óriási rázkódást, ezáltal az ön év eleji incidensénél sokkal nagyobb roham érte minden testrészét, így a fejét is. 
- És ez pontosan mint jelent?
- A rázkódástól az emlékei visszatértek. Csak akarjon emlékezni és meglátja minden olyan lesz mint régen.
- Itt semmi nem lesz olyan mint régen! - szó nélkül indultam az ajtó felé, onnan pedig a kijárat felé. 

Az utcákat járva kavarogtak a fejemben bizonyos mondatok. "Csak akarjon emlékezni és meglátja minden olyan lesz mint régen." Eddig egész nap rohantam és nem gondoltam az érzéseimre, arra, hogy félek e vagy sem. És most jött el ez  pillanat. Akartam emlékezni az elmúlt nyárra. Tudni akartam ki is vagyok én. Mi a múltam, mire nem emlékszem.  Hirtelen a mellkasomat iszonyatosan nehéznek éreztem. Egymás után ugrottak be zavarosabbnál zavarosabb képek, emlékek.  Nyár, hotel, bolt, tábortűz a parton, koncert, kórház, végrendelet, Petra sír, Harry a kezében visz majd megcsókol, Zayn szorosan ölel és puszit nyom a fejemre, veszekedek az apámmal, elszökök otthonról, gitár, ácsorgás, forrócsoki, karkötő, Danny, a szobám, és egy álom amit most készülök eldobni magamtól, hogy egy másikat érhessek el. Nem tudtam hová rakni a Harryvel eltöltött múltam. Hisz ezt nekem nem is mondták el. Aztán egy másik kép ugrott be. Eszter és a régen gödröcskének becézett Harry csókolóznak én pedig rohanok, elesek, Petra utánam jött kiborulok majd amikor visszamegyek veszekszünk. A torkomba óriási gombóc keletkezett. Hirtelen a fák amik mellett elhaladtam velem kezdtek sétálni és röhögtek rajtam. A világ körbefordult velem és homályosan láttam. Hogy miért? Mert a szemembe könnyek gyülekeztek. Először nem értettem miért aztán rájöttem. Akárhogyan is próbáltam és próbálom, nem tudom mindig azt az ijesztő és flegma énemet mutatnom. Bármi is volt ez előtt, az már nem lesz olyan. Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy majd a barátaim karjába dőlök emlékekkel teli, fátylat borítva arra, hogy nem mondtak el nagyon lényeges dolgokat. De, hogy már tudom ki is vagyok Én...... hát nem ilyen! Én nem fogok kitűnő mosollyal odarohanni hozzájuk, hogy innentől boldogok legyünk. Nem.. az nem én lennék.  Az érzés ami hatalmába kerített leírhatatlan volt. Örültem, hogy végre kemény két hónap bizonytalanság után van múltam. Mégis úgy éreztem magam mint akit elárultak, hátba döftek. Kihasználták azt, hogy nem emlékszem arra, hogy talán mélységesen utálom Esztert, és nem mondták el. Ehelyett inkább hazugságokba menekültek. Mindezek ellenére Én nem fogom Őket szembesíteni a kínzó igazsággal amit talán nem lennének képesek elviselni. Nem fogják megtudni, hogy tudom Ki vagyok (akármilyen furán is hangzik), és, hogy az elsőnek zavaros képek összeálltak. Minden a helyén volt csak én nem. Beülve egy kávézóba gondolkodtam azon, hogy mi lesz ezek után. Én ezt nem így szerettem volna. Nem így akartam újra emlékezni. Olyan mintha két világ létezne számomra. Van amire nem emlékeztem és van a baleset utáni. Két nagyon külön dolog. És nem tudom egy azon szemmel látni ezt a két külön álló életet. Vagyok Én aki kómába volt pár napig és van az aki gitározott, énekelt, szerelmes volt és csak pár embernek nyílt meg. Az utóbbit külsős szemmel látom. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy összekapcsoljam rendesen a két dolgot. Az emlékek összeálltak csak a két személyiség nem.  
Már-már majdnem elaludtam a kávézó teraszán mikor egy kislány rohant oda hozzám.
- Kéjhetek egy ajáíjást? - kérdezte a kislány félénk, visszafojtott hangon, és az "r" betűket helyettesítette azzal a bizonyos aranyos "j" betűcskével amitől olyan ártatlanságot sugárzott, hogy még a kő is megolvadt volna tőle.
- Miért szeretnél tőlem aláírást? - érdeklődtem miközben megsimítottam szőke haját és gyönyörű kék szemeibe néztem. Mintha Niall lenne kislány verzióban.
- Hát nem te vagy Zayn Malik bajátnője?
- De én vagyok - és már értettem mire megy ki a játék.
- Akkoj kéjlek íjd ajá nyekem ezt a papíjt - kérlelt. Mit tudtam volna tenni? Nemet mondok? Ennyire azért Én sem vagyok szivetelen.
- Milyen névre írhatom? - mosolyogtam rá biztatás kép. 
- Melody - hangjában éreztem, hogy már magabiztosabb. Hirtelenjében felugrott a mellettem üresen ácsorgó székre és kényelmesen elhelyezkedett rajta. A kezembe nyomta a kis papírkáját amiről a banda arca mosolygott vissza rám. Mindeközben újra elöntött a szomorúság ás fájdalom amit az emlékeim okoztak. Szépen aláírtam a papírt, olyan sebességgel, hogy még véletlenül se essen rá az arcomról legördülő könnycsepp. Sajnos nem tudtam megelőzni, így óhatatlanul a papírra landolt az a bizonyos. Aláírásom végét ezzel elhomályosította és Zayn arcképe is megfolyt a cefnin.
- Ne sírj. Ők csak jót akartak neked. Ne hagyd, hogy felemésszen magával a dolog. Pihend k az egészet és meglásd végül minden jóra fordul - állt meg felettem egy göndör hajú idősebb hölgy. Ruhája sem megszokott volt, a mieinkhez képest. A válaszomat meg sem várva tovább sétált és engem ott hagyott. A kis Melody még mellettem ült és érdeklődve szegezte rám szemeit. Talán a nővére, talán az anyja de szólították a szőkeséget. Egy "köszönöm, szeretlek" kíséretében leugrott a székről és elfutott.

Újonnan egyedül maradtam. Aztán beugrott egy ötlet. Danny. Már minden mindegy alapon előkaptam a telefonom és megkerestem a nevét. Tétovázva, de rámentem a zöld kis kockára majd a fülemhez emeltem a vaskos készüléket. A fülsüketítő csörgés irritálta mindenem, és még a hajam is égnek állt.  Idegesen doboltam a műanyag asztalon amitől a már oda készített üdítőben apró hullámok keletkeztek. Pont mint a tengerben. "Vihar előtti csend." Gondoltam. Aztán a vonal eltűnt és helyét átvette egy ismerős hang.
- Halo? Itt Danny beszél - hangjában monotonságot éreztem. Nagy valószínűséggel ugyan ezzel a hangnemmel veszi fel a telefont.
- Danny? Viki vagyok - próbálkoztam nem mutatni a meglepődöttséget, ha ezt még nem is látja, de hallhatja.
- Úristen. Tényleg te vagy az? Olyan rég beszéltünk. Hogy vagy? De hogy - hogy emlékszel rám? 
- Dan.. ezt most hosszú lenne elmondani. Tudunk találkozni? - kérleltem fájó hangon.
- Itt vagy New York-ba? - biztos, hogy tátva maradt a szája a vonal másik végén.
- Nem a Bahamákon pihentetem a popómat és gondoltam teleportálom magam. Szerinted? - nevettem és örültem, hogy végre beszélhetek vele. Rögtön jobb kedvem lett.
- Igen. Te vagy Vik - hangjában tükröződött, hogy jól szórakozik. - Na de mondjuk tíz perc múlva a Central Park-ban? Itt lakom nem messze.
- Redben. Én egy kávézóban ülök - még jobban körülnéztem, hogy merre is induljak, majd megpillantottam egy táblát a "Central Park" felirattal. - Akkor ott találkozunk - mondtam majd le is raktam a telefont. Táskám mélyébe süllyesztve a készüléket és az italt indultam el a remélhetőleg megfelelő irányba. 

Lépteimet egyre gyorsabba vettem miközben az előttem sétáló nő haját néztem, ahogy minden lépésénél belekapott a gyengének sem nevezhető szellő. Én is megpróbáltam ezt a féle közlekedést, de nagy valószínűséggel úgy néztem ki mint egy idegbajos csaj aki ide oda dobálja a fenekét. 

A tél miatt megkopaszodott fák sora között siettem. Lehet, hogy nincs levelük, de már a rügyek egyre nagyobbra nőttek. És akkor megpillantottam Őt. Nyugodtan ült az egyik padon és pont felém pillantott. Mosolyra húzta száját majd elkezdett felém sétálni. Mikor ide ért szorosan megöleltem.

Sokáig beszélgettünk és nevettünk. Minden fontos dolgot megbeszéltünk és egy nagy, nehéz döntésre jutottunk. 

- Akkor egy óra múlva a reptéren - köszönt el Danny egy puszival majd hátat fordítva elsétált. Nem nézett vissza és én sem. Tudta, hogy ez az életem egy fejezetének a lezárása. És nem fogok meghátrálni. Nem.. ezt most nem engedhetem meg magamnak. Mert ha menni kell, hát menj. 

*

*

*

A fekete toll sercegett a papíron. És befejeztem azt a mondatot amit nagy valószínűséggel nem tartanak, be de nem fognak megtalálni. Többet nem. Az ősrégi papírt kiraktam az asztal közepére. Petra aludt, Zayn pedig a haját szárítja. 

 Egy utolsó pillantást vetettem a fürdőszoba ajtajára melynek túloldalán ott állt az aki a mindennél is többet jelent számomra. Most még is elhagyom. De nem bírnám ki. Már nem. Megtört a jég. Már nem vagyok az a "nincsenek érzelmeim" típusú lány. 

"Szeretlek" suttogtam Zaynnek, vagy az ajtónak... olyan mind egy, egyik sem hallja meg többet ezt  szót. Hagytam, hogy egy könnycsepp újra legördüljön az arcomról. Majd a táskámat felkapva siettem ki a szobából. 

A taxi a lepukkant szálloda előtt várt. Egyenesen a reptérre mentem a gondolataimmal együtt. 

Danny már várt rám. Kezében összesen egy bőrönd volt, nekem még annyi sem.

Gyorsan szálltunk fel a New York - London - Budapesti repülőre ami hazavisz minket. Igen.. hazamegyünk.

- Viki! Viki! - keltett Dan. - Leszállunk!

- Máris? Még csak most szálltunk át Londonban... - néztem szemöldök ráncolva, majd ásítottam egyet. Éljen az energikus Én. Becsatoltam az övemet, majd Danny vállára hajtottam a fejem azzal a céllal, hogy még alszok.

*

*

*

Ott álltam a ház előtt... utoljára négy hónapja jártam itt és akkor is szöktem el. Harmadik csöngetésre a zár kattant és a szívem a torkomba ugrott. A félelem tűz szerűen futott végig a testemen. A fülem lüktetett és kezdtem alig látni mást, csak a kilincset. Arra koncentráltam, majd az el is fordult. Az ajtó egyre beljebb húzódott így megláttam egy cipőt, lábszárt és egyre fentebb emeltem tekintetem. Egy rózsaszín póló mire hullámos fekete haj lóg. És végérvényese szembenéztem a sorssal. 

- Anya - nem tudtam mást mondani csak sírva dobtam el magamtól a táskám és ugrottam egyetlen és pótolhatatlan anyám karjai közé. Fejemet vállába fúrtam és az eddigieknél ezerszer erősebben szorítottam magamhoz.

- Kicsim. Hiányoztál - mondta már ő is sírva. - Tamás! Gyere!

- Mi van már megint? - trappolt le apa a lépcsőről így meglátva engem. Kezéből az ital kiesett és végig gurult a szőnyegen.

- Szeretlek - szaladtam oda a megfagyott apámhoz. Szoborként állt a lépcsőn amióta meglátott. Az ölelésem hatására kezei felengedtek és megölelt.

A nappaliba foglaltunk helyet mind a négyen.

- És kicsim... mond tudod, hogy Danny... - kezdett bele.

- Igen anya. Tudom, hogy Danny a bátyám.

II.kötet~2. rész~Again?

 És hát igen..Megjött a II.kötet 2. része is :) Nem is húzom az időt. Jó olvasást mindenkinek <3

xx Petra

*Petra szemszöge*
Egy számomra ismeretlen szobában ébredtem.A fáradságtól nagyon homályosan, rosszul láttam. Összesen annyit bírtam kivenni, hogy egy barnás falú szobában vagyok. Megpróbáltam felülni, hátha jobban látok valamit. Sikerrel jártam, mert rájöttem, hogy egy kihúzhatós pótágyon fekszem, egy nappaliban. A tőlem nem messze lévő kandallóban ropogott a tűz, amit néha egy fapiszkával megpiszkáltak. A kéz, mely a piszka botot tartotta, nagyon ismerősnek tűnt. Mellette még valaki fejét láttam fel-felbukkani a kanapéról.
Lehúztam magamról a takarót, mire a fotelen ülő két ember hátrafordult, és figyelmeztettek:
-Meg ne próbálj fel állni!-kiáltották, de már késő volt. Nagyon megijedtem, hogy vajon miért üvöltenek velem? Hát, nem kellett sok, hogy rájöjjek. Amikor felálltam, azzal a lendülettel vissza is csapódtam az ágyra, amihez rettentően közel volt a fal. Így nem nehéz kitalálni, hogy rendesen bevertem a fejemet is. A lábam sajgott, pont annyira, mint amikor el volt törve. Na, olyan fájdalmat sem kívánok senkinek.
Megint megkíséreltem felállni, de már okosabban, nekitámaszkodtam a közelben lévő szekrénynek, és a szobán végighaladó polcsoron keresztül, eljutottam a kanapéig, ahol mindkét ember végignézte a bénázásomat. Kicsit dühös voltam, mert látták, hogy alig bírok menni, és ők nem segítenek, de amikor megláttam a két arcot, egyből elillant a dühöm.
-Viki!!!-huppantam le a kanapéra hatalmas fájdalmat érezve a lábamban(és a szívemben is).
-Petra, nyugi! Ne nagyon erőltesd meg a lábadat!-kérlelte az unokatesóm.
-De mi ért fáj ennyire?-kérdeztem, mire a Viki bóbiskoló Zayn is felnézett.
-Jé, felébredtél?

-Kérdezed ezt te...-utaltam arra, hogy már szinte Álomvilágban jár.
-Na, de miről van szó?-eszmélt fel a 'bradfordi bad boy'.
-Miért fáj ennyire a lábam?-kérdeztem ismét döbbenten. Zayn és Viki összenézett és afféle 'mondjuk el neki' bólintással Zayn elkezdte a történetet.
-Zuhantunk. Én már mindenre felkészülve öleltelek át tieteket, mert éreztem, hogy a biztos halál már közelít. Ám nem így lett...-vett egy mély levegőt- A szálloda előtt sorfalat álltak, ezért senki sem bírt, se ki, se bemenni. Mi mindhárman két emberre estünk rá, akik úgymond a fickónak dolgozott, annak aki elfogta a többieket-magyarázta, mire egy könnycsepp szökött a szemébe. Nem csak neki. Mindhárman szomorúan, meggyötörten ültünk a kanapén, az előttünk lévő kandallót bámulva-Az egész jelentünket végignézte egy rendőr. Azt, ahogy kiugrottunk. Mivel látta, hogy te elájultál, odarohant és felkapott az ölébe, miután minket is felsegített. Ha ő nincs, akkor mi már tuti nem élünk. A két fickó, akikre estünk azonnal meghalt, és a társaik meg akarták bosszulni ezt. Mi futni kezdtünk a rendőrrel együtt, azok pedig utánunk eredtek. A hotel előtt álló Directionerek észrevették, hogy a két férfi pisztollyal fut utánunk és tudták, hogy baj van. Minket gyorsan elengedtek, de a két fickó útját elállták. Azok nem bírták elviselni, hogy a fanok többen voltak......ezért....elsütötték a pisztolyukat -mondta Zayn, mire lesütöttem a szememet.
-Hányat?-kérdeztem, arra utalva, hogy hány ember halt meg.
-Negyvenen súlyosan megsérültek és huszonketten meghaltak-felelte Viki a barátja helyett, aki teljesen ki volt készülve. A hír hallatán az én szívem is összeszorult. Hogy lehet valaki annyira örült, hogy tízen éves lányokat öl meg? Nem bírom felfogni.
-És...a lábad ....Szóval...amikor leugrottunk, te rosszul estél és...hát...azért fáj ennyire, mert megint eltört. Az orvos azt mondta, hogy ez nem fog rendbe jönni magától, csak műtéttel-avatott be az unokatesóm.
-Műtéttel?!-ijedtem meg szó hallatán. Te jó ég, nem fog rendbe jönni a lábam, csak műtéttel??
-Sajnálom-felelték egyszerre.
-Most már csak egy valamit nem értek. Vagyis kettőt-szóltam, mire bólintottak, afféle 'mondd' stílusban-Mégis, hol vagyunk és hogy kerültünk ide?
-Most éppen a világ egyik legrosszabb, ám mégis jelenleg a legbiztonságosabb hotelében ülünk. Ez az egyetlen hotel, ami elég messze van A HELYSZÍNTŐL-magyarázta Zayn, hangsúlyozva a 'helyszín' szót.
Az életem nem is tudom, hogy mióta ilyen őrült. Egy részem a régi énemet akarja, aki boldog és Magyarországon él, a másik pedig itt akar maradni, de boldog körülmények között. Nem tudom, hogy mi a sorsom, de biztosan úgy történik minden, ahogy az meg van írva. Hiszen minden pillanat szép lehet. Hiszen itt nézem az unokatestvéremet, aki a kandalló ropogó tüzét nézi, miközben a vállán Zayn a fejét pihenteti. Nekem is hiányoznak ezek a pillanatok. A pillanatok, amikor azzal lehettem akit szeretek.

II.kötet~1. rész~Ennél rosszabb már nem lehet

 Sziasztoook :D Hát, visszatértünk. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Talán a köszönöm a legjobb szó. Köszönöm, hogy eddig olvastátok a blogot és támogattatok minket. Köszönjük a több, mint 11,900 oldalmegtekintést és a 13 rendszeres olvasót :) Remélem velünk maradtok ebben az új II.kötetben is :) Jó olvasást és a hibákat légyszíves nézzétek el nekem :P

xxPetra

Hol is kezdjem? Liam elvitt engem vacsorázni, mert már nagyon régen mentünk el bárhová is kettesben. Bár most sem voltunk egyedül, mert a paparazzik nem hagytak minket békén. Bárhová megyünk nekik, bármit teszünk ők követnek. Bezzeg amikor jól jönnének sehol nem találjuk őket, de ezt majd később.
A vacsora után vissza is mentünk a hotelba, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk. Kinyitottuk a szobánk ajtaját, az ágyhoz sétáltunk és szabályosan beledőltünk. Ez jó is lenne, ha nem két oldalról tettük volna, mert így lefejeltük egymást.
-Áu!-dörzsöltem meg a fejemet.
-Jól vagy?-kérdezte.
-Persze! Nincs emlékezetkiesésem, ha erre akartál utalni.
-Dehogy! Csak azért kérdeztem, mert van egy kis dudor a fejeden-mondta Liam, mire a odakaptam a kezem.
-Ajj, ne már! Az egyébként is nagy fejemre már csak egy dudor hiányzott!-jajgattam, mire a barátom magához ölelt az ágyon.
-A fejed pont tökéletes-suttogta a fülembe-Pont, mint te.
Erre csak elmosolyodtam és belefúrtam az arcomat a mellkasába. belélegeztem az illatát és élveztem a pillanatot.

*

Elég későn ébredtem, mert tegnap este még beszélgettünk Liammel. Mindenkit a konyhában találtam kivéve Vikiéket, mert ők még a koncerten voltak. Illetve megnéztem, hogy mennyi az idő és már nemsokára hazaérnek. Komolyan hogy aludhattam ennyit? Vagy átfogalmazom a kérdést. Hogy nem kelthettek fel a többiek?
-Jó reggelt!-pattant mellém Harry- Azaz Jó délutánt!
-Ja, igen. Köszi az ébresztést.
-Jó, de tegnap láttam rajtad, hogy nagyon fáradt vagy-szólt közbe a barátom.
-Igen, de.....-próbáltam befejezni a mondatot, de egy lövést hallottam meg elég közelről, amitől ösztönösen összerezzentem. Mindenki riadtan összenézett, mire az ajtóhoz futottam. Kicsaptam, mire megpillantottam Vikit és Zayn, mögöttük egy férfivel a kezében egy pisztollyal. Automatikusan mindhárman a folyosó másik végébe futottunk. A férfi egy darabig követett, de aztán átfutott valami a szemén. Gonosz mosolyt láttam meg az arcán, mire visszafordult. Én lélegezni is alig bírtam, de ez csak fokozódott, amikor berontott a többiekhez, ahonnan kijöttem. Csak sikításokat hallottam, ezért óvatosan az ajtónkhoz álltam és benéztem rajta. Elfogták őket. Már éppen le akartam ütni a férfit, mire Liam észrevett és azt suttogta, hogy meneküljek. Én megráztam a fejemet, mire ő szomorúan biccentett a fejével, hogy induljak. Rendben. Tényleg nem tudtam volna leütni a férfit, mert jobban benéztem a helyiségbe és megláttam két társát. Liam nem bírta tovább és elkiáltotta magát.
-Fuss már!-erre mindenki rám nézett én pedig nehéz szívvel elfutottam. Ott kellett hagynom a többieket. Várjunk csak! Viki és Zayn itt van a folyosón.
-Mi történt?-futott oda Viki, mögötte Zayn.
-Bent...-próbáltam elmagyarázni, de elsírtam magam.
-Mi történt? Mi a baj?-nézett rám ijedten Zayn is, mire a két segéd megjelent az ajtóban.
-Az történt!-mutattam a két nagydarab, fekete ruhás emberre-Futás!
-De mi ez az egész?-lihegte mögöttem az unokatesóm.
A két férfi egészen addig üldözött, amíg én meg nem torpantam és be nem bújtam az asztal alá.
-Mi az?-kérdezte idegesen Zayn, és Vikivel együtt bemásztak hozzám.
-A két férfi arra hajt, hogy sarokba szorítson minket-suttogtam.
-És? Az jobb, hogy ide bebújtunk és bármikor ránk találhatnak?
-Nem..Csak egy mód van, hogy kijussunk innen -sütöttem le a szememet, majd amikor újra kinyitottam két értetlen szempár nézett rám-az ablak-suttogtam annyira halkan, hogy még én magam is aig hallottam.
-Mii? Nem!-háborodott fel Zayn.
-Pszt!Még meghallják! -tapasztotta barátja szájára a kezét Viki.
-De nem fogok kiugrani az ablakon!
-Figyelj-kezdtem-Tudom, hogy ez az egész ijesztő. Valójában nem is tudom, hogy féltem-e valaha ennyire, de most vagy kiugrunk azon az ablakon és reméljük a legjobbakat, vagy hagyjuk, hogy az a két állat elkapjon minket.
-De...Ha kiugrunk....-törölt le az arcáról egy könnycseppet az unokatesóm -Mi azt túléljük? -na igen. Kimondva borzasztóbban hangzik. Még sohasem gondolkoztam el azon, hogy hogy fogok meghalni. Mint mindenki, most inkább egy békés, gyors halált kívánnék magamnak. Mondjuk alvás közben. Az fájdalom mentes.
A nem túl gyönyörű gondolatsorom kellőképpen megijesztett, így már én sem voltam biztos a dolgomban. Ezen már csak ez súlyosbított, hogy eszembe jutott Liam. Megkötve,elfogva a hotelszobában. Még ebben a nehéz helyzetben is inkább velem foglalkozott..hogy én megmeneküljek. Ő az, aki tényleg szeret. És ezt nem csak szavakkal mutatja ki, hanem tettekkel is. Igazából csak most döbbentem rá...hogy jobb barátot még csak nem is kívánhattam volna.
-Petra! Petra! Pszt! Petra!-csettintgetett halkan Zayn az arcom előtt, mire feleszméltem.
-Bocsi, csak elgondolkoztam...
-Tudom... Ez nehéz helyzet, de igazad van. Az ablak az egyetlen esélyünk. Kiugrunk és szólunk a rendőrségnek.....Csak, hogy tudjátok, akármi is lesz..én örülök, hogy megismertelek titeket. Csodálatos lányok vagytok!-mondta, mire egy könnycsepp szökött a szemembe. Ezt persze ezer követte-Figyeljetek! Háromra az ablak felé  futunk, rendben?
-Re-rendben-dadogtam remegve. vettünk e3gy mély lélegzetet és Zayn elkezdett számolni.
-Egy.....kettő....kettő és fél..Há-három!-mondta ki félve, mire az asztalt felborítva, lélekszakadva rohantunk az ablakhoz.
-Ki ugrik először?-tűnődött Viki. A két férfi mögöttünk termett, ezért úgy gondoltam, hogy ara nincs idő, hogy mindenki egyesével ugorjon. Átkaroltam mindkettőjüket és együtt ugrottunk ki a legfelső,rémisztően magas emeletről.