BLOGLOVIN'

Sziasztok. Gondolom mindenki hallott a blglovin'-ról. Sajnos ez az egy megoldás van. Ha még nem tudnád mi ez és mért kell itt egy link ahol mindent megtudtok: http://noriciisblogdesign.blogspot.hu/2013/06/nagyon-fontos-minden-egyes-bloggernek.html

A blog bloglovin' linkje: KATT

KÖVESSETEK!!!!!

II.kötet~3. rész~Emlékek

Sziasztok. Tudom nagyon sokára érkezett az új rész, de extra hosszúval készültem. Egy dologra szeretnénk titeket kérni...... többet komizzatok meg pipáljatok. Ha több lesz a részek is gyorsabban jönnek. Az írói nem megváltozott "Nadia Holwell". Nem kell megijedni nincs új író, csak én váltottam álnevet.Nem akarom húzni a szót. Jó olvasást és várom a visszajelzéseket. Xoxo: Nadia/Viki/

(zene) 
ha leáll indítsátok újra!

Annyira nem értem, hogyha Petrának műtétre van szüksége miért nem vitték már be a kórházba. Ehelyett itt ül előttem fájlalva szinte mindenét. Liam is hiányzik neki, sőt bűntudata van amiért otthagyta a többieket. Persze én bármit mondhatok neki nem hallgat rám, de azt hiszem most nekem is nem kis bajom van.
- Min gondolkozol ennyire? - fürkészett szemeivel.
- Ja Én semmin, csak elbóbiskoltam -kezdtem mentegetőzésbe.
- Annyival jobb lenne ha még tavaly nyár lenne. Úgy hiányzik az az időszak - majdnem azt mondtam, hogy hidd el nekem is. 
- Hát biztos jó volt - hazudtoltam meg magam. - De nekem most lenne egy kis elintéznivalóm, ha nem baj - és már álltam is fel, hogy indulhassak.
- Hé! De hova mész? Vagy mi dolgod van? Vagy mi? Én ezt most nem értem, nem rég menekültünk meg és neked máris elintézni való ügyeid vannak? 
- Sok a kérdés - aztán az ajtón kilépve eltűntem a szeme elől. Utam a legbiztosabb helyre vezetett ahonnan biztos választ kapok a kérdéseimre. Hívtam egy taxit, mert ahogy kiderült New York-on kívül vagyunk és kívülről elhagyatottnak tűnő motelban. És még szerencse, mert az orvos aki még év elején vizsgált a kómám után itt dolgozik. Tudtam, hogy most hozzá kell mennem segítségért.

- Doktor úr... gondolom hallotta a hírt miszerint a föld másik részén terroristák elfoglalták a hotelt ahol éppen megszálltunk és eddig csak hárman menekültünk meg... - kezdtem bele a kis monológomba.
- Igen. Sajnálatos hír. És mennyi rajongó is meghalt - szomorodott el. - De folytasd csak.
- És hát ugye mi kiugrottunk... Petrának eltört a lába, Zayn-nek szerencsére semmi súlyosabb baja, de velem valami nincs rendben.
- Mégpedig?
- Hát ezt nem lehetne inkább kivizsgálni? Tudja mikor a kómám után amnéziám lett is ön vizsgált, pont ezért jöttem önhöz.
- Sejtem mi a probléma. Kérem jöjjön velem és megvizsgáljuk, sőt egy tesztet is készítünk.

Hosszú vizsgálatok után megint ott ültünk az orvos tárgyalójában és vártuk az eredményeimet. És pont akkor egy kis nővér slisszant be az ajtón a kezében a papírokkal. Gyors távozása után el is kezdtük nézegetni az iratokat hátha rájövünk valamire.
- Miss Tonkin.... azt hiszem megtaláltam a választ., arra miért érezte úgy magát mintha többet tudna.
- Igen? Akkor mondja már kérem - sürgettem meg az orvost hisz nem érek rá én egész nap.
- Akkor mindent összevéve a leletek azt mutatják, hogy amikor kizuhantak és a földre estek olyan szintű erősséggel amely halálos is lehetett volna, de az a szerencséjük, hogy emberekre estek rá, így a zuhanás és csapódás ereje tompult, de nem annyira hogy a testük ne érezte volna meg az óriási rázkódást, ezáltal az ön év eleji incidensénél sokkal nagyobb roham érte minden testrészét, így a fejét is. 
- És ez pontosan mint jelent?
- A rázkódástól az emlékei visszatértek. Csak akarjon emlékezni és meglátja minden olyan lesz mint régen.
- Itt semmi nem lesz olyan mint régen! - szó nélkül indultam az ajtó felé, onnan pedig a kijárat felé. 

Az utcákat járva kavarogtak a fejemben bizonyos mondatok. "Csak akarjon emlékezni és meglátja minden olyan lesz mint régen." Eddig egész nap rohantam és nem gondoltam az érzéseimre, arra, hogy félek e vagy sem. És most jött el ez  pillanat. Akartam emlékezni az elmúlt nyárra. Tudni akartam ki is vagyok én. Mi a múltam, mire nem emlékszem.  Hirtelen a mellkasomat iszonyatosan nehéznek éreztem. Egymás után ugrottak be zavarosabbnál zavarosabb képek, emlékek.  Nyár, hotel, bolt, tábortűz a parton, koncert, kórház, végrendelet, Petra sír, Harry a kezében visz majd megcsókol, Zayn szorosan ölel és puszit nyom a fejemre, veszekedek az apámmal, elszökök otthonról, gitár, ácsorgás, forrócsoki, karkötő, Danny, a szobám, és egy álom amit most készülök eldobni magamtól, hogy egy másikat érhessek el. Nem tudtam hová rakni a Harryvel eltöltött múltam. Hisz ezt nekem nem is mondták el. Aztán egy másik kép ugrott be. Eszter és a régen gödröcskének becézett Harry csókolóznak én pedig rohanok, elesek, Petra utánam jött kiborulok majd amikor visszamegyek veszekszünk. A torkomba óriási gombóc keletkezett. Hirtelen a fák amik mellett elhaladtam velem kezdtek sétálni és röhögtek rajtam. A világ körbefordult velem és homályosan láttam. Hogy miért? Mert a szemembe könnyek gyülekeztek. Először nem értettem miért aztán rájöttem. Akárhogyan is próbáltam és próbálom, nem tudom mindig azt az ijesztő és flegma énemet mutatnom. Bármi is volt ez előtt, az már nem lesz olyan. Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy majd a barátaim karjába dőlök emlékekkel teli, fátylat borítva arra, hogy nem mondtak el nagyon lényeges dolgokat. De, hogy már tudom ki is vagyok Én...... hát nem ilyen! Én nem fogok kitűnő mosollyal odarohanni hozzájuk, hogy innentől boldogok legyünk. Nem.. az nem én lennék.  Az érzés ami hatalmába kerített leírhatatlan volt. Örültem, hogy végre kemény két hónap bizonytalanság után van múltam. Mégis úgy éreztem magam mint akit elárultak, hátba döftek. Kihasználták azt, hogy nem emlékszem arra, hogy talán mélységesen utálom Esztert, és nem mondták el. Ehelyett inkább hazugságokba menekültek. Mindezek ellenére Én nem fogom Őket szembesíteni a kínzó igazsággal amit talán nem lennének képesek elviselni. Nem fogják megtudni, hogy tudom Ki vagyok (akármilyen furán is hangzik), és, hogy az elsőnek zavaros képek összeálltak. Minden a helyén volt csak én nem. Beülve egy kávézóba gondolkodtam azon, hogy mi lesz ezek után. Én ezt nem így szerettem volna. Nem így akartam újra emlékezni. Olyan mintha két világ létezne számomra. Van amire nem emlékeztem és van a baleset utáni. Két nagyon külön dolog. És nem tudom egy azon szemmel látni ezt a két külön álló életet. Vagyok Én aki kómába volt pár napig és van az aki gitározott, énekelt, szerelmes volt és csak pár embernek nyílt meg. Az utóbbit külsős szemmel látom. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy összekapcsoljam rendesen a két dolgot. Az emlékek összeálltak csak a két személyiség nem.  
Már-már majdnem elaludtam a kávézó teraszán mikor egy kislány rohant oda hozzám.
- Kéjhetek egy ajáíjást? - kérdezte a kislány félénk, visszafojtott hangon, és az "r" betűket helyettesítette azzal a bizonyos aranyos "j" betűcskével amitől olyan ártatlanságot sugárzott, hogy még a kő is megolvadt volna tőle.
- Miért szeretnél tőlem aláírást? - érdeklődtem miközben megsimítottam szőke haját és gyönyörű kék szemeibe néztem. Mintha Niall lenne kislány verzióban.
- Hát nem te vagy Zayn Malik bajátnője?
- De én vagyok - és már értettem mire megy ki a játék.
- Akkoj kéjlek íjd ajá nyekem ezt a papíjt - kérlelt. Mit tudtam volna tenni? Nemet mondok? Ennyire azért Én sem vagyok szivetelen.
- Milyen névre írhatom? - mosolyogtam rá biztatás kép. 
- Melody - hangjában éreztem, hogy már magabiztosabb. Hirtelenjében felugrott a mellettem üresen ácsorgó székre és kényelmesen elhelyezkedett rajta. A kezembe nyomta a kis papírkáját amiről a banda arca mosolygott vissza rám. Mindeközben újra elöntött a szomorúság ás fájdalom amit az emlékeim okoztak. Szépen aláírtam a papírt, olyan sebességgel, hogy még véletlenül se essen rá az arcomról legördülő könnycsepp. Sajnos nem tudtam megelőzni, így óhatatlanul a papírra landolt az a bizonyos. Aláírásom végét ezzel elhomályosította és Zayn arcképe is megfolyt a cefnin.
- Ne sírj. Ők csak jót akartak neked. Ne hagyd, hogy felemésszen magával a dolog. Pihend k az egészet és meglásd végül minden jóra fordul - állt meg felettem egy göndör hajú idősebb hölgy. Ruhája sem megszokott volt, a mieinkhez képest. A válaszomat meg sem várva tovább sétált és engem ott hagyott. A kis Melody még mellettem ült és érdeklődve szegezte rám szemeit. Talán a nővére, talán az anyja de szólították a szőkeséget. Egy "köszönöm, szeretlek" kíséretében leugrott a székről és elfutott.

Újonnan egyedül maradtam. Aztán beugrott egy ötlet. Danny. Már minden mindegy alapon előkaptam a telefonom és megkerestem a nevét. Tétovázva, de rámentem a zöld kis kockára majd a fülemhez emeltem a vaskos készüléket. A fülsüketítő csörgés irritálta mindenem, és még a hajam is égnek állt.  Idegesen doboltam a műanyag asztalon amitől a már oda készített üdítőben apró hullámok keletkeztek. Pont mint a tengerben. "Vihar előtti csend." Gondoltam. Aztán a vonal eltűnt és helyét átvette egy ismerős hang.
- Halo? Itt Danny beszél - hangjában monotonságot éreztem. Nagy valószínűséggel ugyan ezzel a hangnemmel veszi fel a telefont.
- Danny? Viki vagyok - próbálkoztam nem mutatni a meglepődöttséget, ha ezt még nem is látja, de hallhatja.
- Úristen. Tényleg te vagy az? Olyan rég beszéltünk. Hogy vagy? De hogy - hogy emlékszel rám? 
- Dan.. ezt most hosszú lenne elmondani. Tudunk találkozni? - kérleltem fájó hangon.
- Itt vagy New York-ba? - biztos, hogy tátva maradt a szája a vonal másik végén.
- Nem a Bahamákon pihentetem a popómat és gondoltam teleportálom magam. Szerinted? - nevettem és örültem, hogy végre beszélhetek vele. Rögtön jobb kedvem lett.
- Igen. Te vagy Vik - hangjában tükröződött, hogy jól szórakozik. - Na de mondjuk tíz perc múlva a Central Park-ban? Itt lakom nem messze.
- Redben. Én egy kávézóban ülök - még jobban körülnéztem, hogy merre is induljak, majd megpillantottam egy táblát a "Central Park" felirattal. - Akkor ott találkozunk - mondtam majd le is raktam a telefont. Táskám mélyébe süllyesztve a készüléket és az italt indultam el a remélhetőleg megfelelő irányba. 

Lépteimet egyre gyorsabba vettem miközben az előttem sétáló nő haját néztem, ahogy minden lépésénél belekapott a gyengének sem nevezhető szellő. Én is megpróbáltam ezt a féle közlekedést, de nagy valószínűséggel úgy néztem ki mint egy idegbajos csaj aki ide oda dobálja a fenekét. 

A tél miatt megkopaszodott fák sora között siettem. Lehet, hogy nincs levelük, de már a rügyek egyre nagyobbra nőttek. És akkor megpillantottam Őt. Nyugodtan ült az egyik padon és pont felém pillantott. Mosolyra húzta száját majd elkezdett felém sétálni. Mikor ide ért szorosan megöleltem.

Sokáig beszélgettünk és nevettünk. Minden fontos dolgot megbeszéltünk és egy nagy, nehéz döntésre jutottunk. 

- Akkor egy óra múlva a reptéren - köszönt el Danny egy puszival majd hátat fordítva elsétált. Nem nézett vissza és én sem. Tudta, hogy ez az életem egy fejezetének a lezárása. És nem fogok meghátrálni. Nem.. ezt most nem engedhetem meg magamnak. Mert ha menni kell, hát menj. 

*

*

*

A fekete toll sercegett a papíron. És befejeztem azt a mondatot amit nagy valószínűséggel nem tartanak, be de nem fognak megtalálni. Többet nem. Az ősrégi papírt kiraktam az asztal közepére. Petra aludt, Zayn pedig a haját szárítja. 

 Egy utolsó pillantást vetettem a fürdőszoba ajtajára melynek túloldalán ott állt az aki a mindennél is többet jelent számomra. Most még is elhagyom. De nem bírnám ki. Már nem. Megtört a jég. Már nem vagyok az a "nincsenek érzelmeim" típusú lány. 

"Szeretlek" suttogtam Zaynnek, vagy az ajtónak... olyan mind egy, egyik sem hallja meg többet ezt  szót. Hagytam, hogy egy könnycsepp újra legördüljön az arcomról. Majd a táskámat felkapva siettem ki a szobából. 

A taxi a lepukkant szálloda előtt várt. Egyenesen a reptérre mentem a gondolataimmal együtt. 

Danny már várt rám. Kezében összesen egy bőrönd volt, nekem még annyi sem.

Gyorsan szálltunk fel a New York - London - Budapesti repülőre ami hazavisz minket. Igen.. hazamegyünk.

- Viki! Viki! - keltett Dan. - Leszállunk!

- Máris? Még csak most szálltunk át Londonban... - néztem szemöldök ráncolva, majd ásítottam egyet. Éljen az energikus Én. Becsatoltam az övemet, majd Danny vállára hajtottam a fejem azzal a céllal, hogy még alszok.

*

*

*

Ott álltam a ház előtt... utoljára négy hónapja jártam itt és akkor is szöktem el. Harmadik csöngetésre a zár kattant és a szívem a torkomba ugrott. A félelem tűz szerűen futott végig a testemen. A fülem lüktetett és kezdtem alig látni mást, csak a kilincset. Arra koncentráltam, majd az el is fordult. Az ajtó egyre beljebb húzódott így megláttam egy cipőt, lábszárt és egyre fentebb emeltem tekintetem. Egy rózsaszín póló mire hullámos fekete haj lóg. És végérvényese szembenéztem a sorssal. 

- Anya - nem tudtam mást mondani csak sírva dobtam el magamtól a táskám és ugrottam egyetlen és pótolhatatlan anyám karjai közé. Fejemet vállába fúrtam és az eddigieknél ezerszer erősebben szorítottam magamhoz.

- Kicsim. Hiányoztál - mondta már ő is sírva. - Tamás! Gyere!

- Mi van már megint? - trappolt le apa a lépcsőről így meglátva engem. Kezéből az ital kiesett és végig gurult a szőnyegen.

- Szeretlek - szaladtam oda a megfagyott apámhoz. Szoborként állt a lépcsőn amióta meglátott. Az ölelésem hatására kezei felengedtek és megölelt.

A nappaliba foglaltunk helyet mind a négyen.

- És kicsim... mond tudod, hogy Danny... - kezdett bele.

- Igen anya. Tudom, hogy Danny a bátyám.